Kíváncsiak voltunk, hogy egy anya hogyan éli meg azt, hogy gyermeke egyik napról a másikra kiskamasszá válik. Milyenek lehetnek a hétköznapok, és az iskolával való kapcsolat.
Ezért meg is kérdeztünk egy érintett édesanyát.
Ha kíváncsiak, tartsanak velünk! Ha pedig van saját élményük amiről szívesen mesélnének, akkor kommentben szívesen fogadjuk a hozzászólásaikat.
Interjúnkkal platformot is szeretnénk teremteni arra, hogy beszélgetés indulhasson el a témában.
Az interjúalanyunk Robi anyukája, Móni volt. Robi(ka) 12 éves, Móni egyedül neveli őt.
– Üdvözöllek! Azért ültünk ma össze, hogy Robikáról vagy inkább már Robiról beszélgessünk. Most lett ötödikes. Változott valami?
Móni megmosolyogja a kérdést.
M. – Minden! Romlottak a jegyei. Több tárgyból is. Régen, nem is olyan régen…tavaly még hazajött, és még ebéd előtt megírta a háziját különösebb noszogtatás nélkül. Utána szabad program volt.
Most meg tologatja, alkudozik, felesel. Inkább a telefonján lógna, vagy a barátaival töltené az időt.
– És Te ilyenkor mit csinálsz?
M. – Van, hogy engedek. Amikor lehet. Ha nincs másnap valamiből órája, akkor elég csak a következő nap délutánján megcsinálnia. De akkor muszáj!!
– Csak a leckeírás lett nehézkesebb?
M. – Neeeem. Mindennapi apró dolgok. Például régebben elég volt egyszer szólni, hogy menjen fürdeni. Most már háromszor kell. A harmadikat cifrázva és hangosan. Azt bezzeg megérti! :))
– Azt mondtad, sokat „lóg” a telefonján. Mennyire sokat?
M. – Állandóan!
– Az iskolában nem probléma a telefon?
M. – Nem. Ott a megérkezéskor összeszedik, a tanítás végén pedig visszaadják. Bár most pont szóltak, hogy nem adta le. Egyszer fordult elő.
– Szerinted ez jó gyakorlat az órai mobilozás ellen?
M. – Igen.
– Visszajelez másban is Robival kapcsolatban az iskola? Ha igen, miket?
M. – Igen. Leginkább felszereléshiány, óráról való késés, órai beszélgetés miatt. Ezek közül sok mindent a digitális naplón keresztül is látok.
– Eddig ez nem volt jellemző?
M. – Nem. Alsóban még csak azt hozták haza, amiből házi volt. Azt előző este szépen bepakolta. Cserfesnek mindig cserfes volt. Locsi-fecsi 🙂
Egy másik nagy változás, hogy már nem együtt megyünk az iskolába. Már nem engedi, hogy elkísérjem. Azt, hogy puszit adjak a suli előtt, azt meg pláne nem! 🙂
Egyre több dologban szeretne nagyobb önállóságot. Edzésre járás egyedül, mozi vagy más program a barátokkal anélkül, hogy elvigyem…
– Nehéz lehet lassanként távolabb engedni.
M. – Igen. De muszáj!
Azért sok minden hiányzik. És féltem! És a legtöbb helyre persze elkísérem. Igazából csak suliba nem, az szerencsére 5 percre van. Ebben engedhettem.
– Visszatérve az iskolára. Hogy fogadod a „híreket”? Itthon hogyan csapódnak le?
M. – Abszolút együttműködök. Itthon elbeszélgetünk. Megmosom a fejét! Olykor a telefon, vagy egyéb kiváltságok megvonását helyezem kilátásba.
De szerencsére nem hazudik, nem tagad le semmit. Ha megkérdezem, akkor elmondja, hogy mi történt, mit hibázott. Vagy már fogja a fejét ha mondom, hogy ezzel vagy azzal a tanárával beszélnem kell. „Csak őt ne hívd most fel, anyu!” Aztán elmondja, hogy miért.
– Lenne olyan, amiben segítséget kérnél az iskolától?
M. – Igen. A pótlásokkal kapcsolatban. Robi sokat beteg, elég sokat hiányzik. Próbálom követni, hogy miből mi volt, hol járnak…, hogy le ne maradjon. De nem könnyű. Osztálytársakat hívunk fel, innen-onnan szedegetem össze.
Talán segítene, ha az e-naplóban rögzítésre kerülne a házi feladat minden tantárgyból (ha van).
– Az interjú végéhez közeledve összefoglalnád, hogy milyen érzések kavarognak benned mostanában?
M. – Érzem, hogy bizonyos dolgoknak eljött az ideje, de azért megszenvedem. Nehéz elengedni a „gyermekkorral” járó kedves dolgokat. És gyermekét egyedül nevelő szülőként mindkét szülői szerepet fel kell vállalnom. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudni, hogy mikor van szükség erélyes, és mikor gyengéd fellépésre.
– Nagyon sok sikert kívánunk neked ebben, és persze kitartást! Na és még egy kicsit Robikából!
Köszönöm a beszélgetést!