Felsős lett a fiam, minden a feje tetejére állt

Kíváncsiak voltunk, hogy egy anya hogyan éli meg azt, hogy gyermeke egyik napról a másikra kiskamasszá válik. Milyenek lehetnek a hétköznapok, és az iskolával való kapcsolat.

Ezért meg is kérdeztünk egy érintett édesanyát.

Ha kíváncsiak, tartsanak velünk! Ha pedig van saját élményük  amiről szívesen mesélnének, akkor kommentben szívesen fogadjuk a hozzászólásaikat.

Interjúnkkal platformot is szeretnénk teremteni arra, hogy beszélgetés indulhasson el a témában.

Az interjúalanyunk Robi anyukája, Móni volt. Robi(ka) 12 éves, Móni egyedül neveli őt.

Üdvözöllek! Azért ültünk ma össze, hogy Robikáról vagy inkább már Robiról beszélgessünk. Most lett ötödikes. Változott valami?

Móni megmosolyogja a kérdést.

M. – Minden! Romlottak a jegyei. Több tárgyból is. Régen, nem is olyan régen…tavaly még hazajött, és még ebéd előtt megírta a háziját különösebb noszogtatás nélkül. Utána szabad program volt.

Most meg tologatja, alkudozik, felesel. Inkább a telefonján lógna, vagy a barátaival töltené az időt.

– És Te ilyenkor mit csinálsz?

M. – Van, hogy engedek. Amikor lehet. Ha nincs másnap valamiből órája, akkor elég csak a következő nap délutánján megcsinálnia. De akkor muszáj!!

– Csak a leckeírás lett nehézkesebb?

M. – Neeeem. Mindennapi apró dolgok. Például régebben elég volt egyszer szólni, hogy menjen fürdeni. Most már háromszor kell. A harmadikat cifrázva és hangosan. Azt bezzeg megérti! :))

– Azt mondtad, sokat “lóg” a telefonján. Mennyire sokat?

M. – Állandóan!

– Az iskolában nem probléma a telefon?

M. – Nem. Ott a megérkezéskor összeszedik, a tanítás végén pedig visszaadják. Bár most pont szóltak, hogy nem adta le. Egyszer fordult elő.

– Szerinted ez jó gyakorlat az órai mobilozás ellen?

M. – Igen.

– Visszajelez másban is Robival kapcsolatban az iskola? Ha igen, miket?

M. – Igen. Leginkább felszereléshiány, óráról való késés,  órai beszélgetés miatt. Ezek közül sok mindent a digitális naplón keresztül is látok.

– Eddig ez nem volt jellemző?

M. – Nem. Alsóban még csak azt hozták haza, amiből házi volt. Azt előző este szépen bepakolta. Cserfesnek mindig cserfes volt. Locsi-fecsi 🙂

Egy másik nagy változás, hogy már nem együtt megyünk az iskolába. Már nem engedi, hogy elkísérjem. Azt, hogy puszit adjak a suli előtt, azt meg pláne nem! 🙂

Egyre több dologban szeretne nagyobb önállóságot. Edzésre járás egyedül, mozi vagy más program a barátokkal anélkül, hogy elvigyem…

– Nehéz lehet lassanként távolabb engedni.

M. – Igen. De muszáj!

Azért sok minden hiányzik. És féltem! És a legtöbb helyre persze elkísérem. Igazából csak suliba nem, az szerencsére 5 percre van. Ebben engedhettem.

Visszatérve az iskolára. Hogy fogadod a “híreket”? Itthon hogyan csapódnak le?

M. – Abszolút együttműködök. Itthon elbeszélgetünk. Megmosom a fejét! Olykor a telefon, vagy egyéb kiváltságok megvonását helyezem kilátásba.

De szerencsére nem hazudik, nem tagad le semmit. Ha megkérdezem, akkor elmondja, hogy mi történt, mit hibázott. Vagy már fogja a fejét ha mondom, hogy ezzel vagy azzal a tanárával beszélnem kell. „Csak őt ne hívd most fel, anyu!” Aztán elmondja, hogy miért.

– Lenne olyan, amiben segítséget kérnél az iskolától?

M. – Igen. A pótlásokkal kapcsolatban. Robi sokat beteg, elég sokat hiányzik. Próbálom követni, hogy miből mi volt, hol járnak…, hogy le ne maradjon. De nem könnyű. Osztálytársakat hívunk fel, innen-onnan szedegetem össze.

Talán segítene, ha az e-naplóban rögzítésre kerülne a házi feladat minden tantárgyból (ha van).

– Az interjú végéhez közeledve összefoglalnád, hogy milyen érzések kavarognak benned mostanában?

M. – Érzem, hogy bizonyos dolgoknak eljött az ideje, de azért megszenvedem. Nehéz elengedni a “gyermekkorral” járó kedves dolgokat. És gyermekét egyedül nevelő szülőként mindkét szülői szerepet fel kell vállalnom. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudni, hogy mikor van szükség erélyes, és mikor gyengéd fellépésre.

– Nagyon sok sikert kívánunk neked ebben, és persze kitartást! Na és még egy kicsit Robikából!

Köszönöm a beszélgetést!